Hogyan szeretheti valaki egyszerre az állatokat és a húst?
Márpedig a legtöbben így vagyunk vele: szeretjük az állatokat, olvasunk róluk, természetfilmeket nézünk életükről, fontosnak tartjuk a védelmüket - de azért nagy élvezettel megesszük a húsukat. Ez az ellentmondás maga a húsparadoxon.
Ha tudjuk, hogy az állatok leölése, levágása mindenképpen valamiféle szenvedést okoz, mi pedig az állatjólét hívei vagyunk, hogyan járulhatunk hozzá a húsevéssel az állatok elleni erőszak fenntartásához?
Az ellentmondás feloldásának vagy legalábbis zavaró hatása csökkentésének egyik módja az, ha egyszerűen nem gondolunk arra, hogy a tányérunkra kerülő hús honnan származik. Ha szalámis szendvicset eszünk, lelki szemeink előtt nem jelennek meg élő állatok a maguk szokásaival, tulajdonságaival, "személyiségével";
amelyekből származik. Létezik azonban cselesebb módszer is a húsparadoxon ártalmatlanítására, mégpedig egy olyan lelki mechanizmus, amelynek valószínűleg nem is vagyunk tudatában.
a feldolgozott húst gondolatainkban elszigeteljük, külön kezeljük az állatoktól
amelyekből származik. Létezik azonban cselesebb módszer is a húsparadoxon ártalmatlanítására, mégpedig egy olyan lelki mechanizmus, amelynek valószínűleg nem is vagyunk tudatában.
Steve Loughnan és munkatársai az Appetite folyóiratban közöltek beszámolót arról a kísérletről, amelyet mintegy száz egyetemi hallgató részvételével végeztek. A diákoknak azt mondták, hogy két, egymástól független feladatban kell részt venniük, melyek közül az első egy ételkóstoló. A kutatók a résztvevők felének marhahúst adtak, a többieknek kesudiót, és mindenkit arra kértek, bizonyos szempontok szerint (például az ízhatásra figyelve) értékeljék az ételmintákat.
Az ennivalók minősítése után új feladat következett, amelyről persze csak a résztvevők hitték azt, hogy független az előzőtől, valójában azonban szorosan kapcsolódott hozzá. Loughnan és munkatársai a diákoknak egy listát adtak, amelyen huszonhét állat - például csimpánz, kenguru, denevér, kígyó, csiga, szarvasmarha - szerepelt. Arra kérték a résztvevőket, hogy jelöljék meg, véleményük szerint mely állatokra igaz, hogy erkölcsi kötelességünk törődni velük.
Ezután egy, a listáról "véletlenszerűen" kiválasztott állat részletesebb jellemzése következett.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, a diákok szerint a marhák mennyire képesek átélni többek között a fájdalmat, félelmet, örömöt, dühöt, illetve milyen mértékben tudnak gondolkodni, vágyakozni, tervezni, választani.
Ez az állat "véletlenül" mindig a szarvasmarha volt.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, a diákok szerint a marhák mennyire képesek átélni többek között a fájdalmat, félelmet, örömöt, dühöt, illetve milyen mértékben tudnak gondolkodni, vágyakozni, tervezni, választani.
Első hallásra talán furcsának tűnhet, de az elfogyasztott étel milyensége óriási hatással volt a válaszokra. Jelentős különbség mutatkozott azok véleménye között, akik a kísérlet kezdetekor marhahúst, illetve kesudiót ettek: a húst kóstolók sokkal kevesebb állatról gondolták úgy, hogy az embernek erkölcsi kötelességei vannak iránta, és a szarvasmarháknak is jóval gyengébb értelmi képességeket tulajdonítottak.
A kutatók szerint az történt, hogy a hús elfogyasztása felszínre hozta a húsparadoxont, amit a diákok úgy próbáltak meg feloldani, hogy
és igyekeztek a szarvasmarhára úgy gondolni, mint ami annyira buta, hogy nem is nagyon képes a szenvedésre.
tagadni kezdték az állatok iránti erkölcsi kötelességeinket
és igyekeztek a szarvasmarhára úgy gondolni, mint ami annyira buta, hogy nem is nagyon képes a szenvedésre.
Ha ugyanis sikerül meggyőznünk magunkat, hogy nem vagyunk felelősek az állatok jólétéért, és a levágásuk amúgy sem okoz nekik olyan nagy szenvedést, máris nyugodtabb lehet a lelkiismeretünk, hogy a húsevés által nem kerültünk ellentétbe saját elveinkkel.
Szöveg: Mannhardt András, Élet és Tudomány 2012/44
Kép: Getty Images
